Google+
Facebook
üres

Interjúk Jean Liedloff-fal, 1. rész


{mosimage} 

Jean Liedloff, a „kontinuum elmélet” megalkotója New Yorkból származik és jelenleg egy lakóhajón él macskáival a kaliforniai Sausalitoban. A fiatal nőket oktató Drew Szeminárium elvégzése után a Cornell Egyetemen tanult, de a diploma megszerzése előtt megkezdte utazásait, így az egyetemet sosem végezte el.
A venezuelai yequana-indiánoknál tett öt expedíció után a nagy sikert arató „Az elveszett boldogság nyomában” című könyvében foglalta írásba megfigyeléseit. (A könyv eredeti címe: The Continuum Concept.)

Rendszeresen ír a Sunday Times számára és az Ecologist című lap egyik alapítója. Emellett előadásokat tart diákok, orvosok, szülők, pszichoterapeuták és mindazok számára, akik a személyes elidegenedésre és a társadalmi problémákra keresnek orvoslást.

Jean Liedloff soha nem volt házas és nincs gyermeke. Egyébként azt sem tervezte soha, hogy a gyermekneveléshez ír „útmutatót”, de büszke arra, hogy könyvével lehetővé tette, hogy sok szülő jól kezdhesse közös életét gyermekével. Az utóbbi időben már nem csak a szülőktől érkeznek hozzá pozitív visszajelzések, hanem a már felnőtt gyermekektől is, akiket a „kontinuum-elv” jegyében neveltek és már maguknak is vannak gyermekeik.

Jean Liedloff 2000-ben két interjút adott, egyet júliusban, egyet pedig szeptemberben. A „continuum-concept.org” nemzetközi hálózata publikálta ezeket az interjúkat a saját weboldalán angolul és németül. Ezeket az interjúkat lefordítottuk és négy részben közöljök. (Interjú 1. – 1. rész, Interjú 1. – 2. rész, Interjú 2. – 1. rész; Interjú 2. – 2. rész).

Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a szöveg fordítása az értelemnek megfelelő, azonban nem szószerinti. A legtöbb udvariassági fordulatot kihagytuk, csakúgy, mint Dr. Epstein alkalomszerű, gyakran csak néhány szótagig jutó erőfeszítéseit, hogy Jean beszédébe vágva szóhoz jusson. Dr. Epstein az interjúban EP, míg Jean Liedloff JL rövidítéssel szerepel.


Interjú 1 -1. rész: Dr. Epstein „Psychology Today” (Pszichológia Ma) és Jean Liedloff, 2000. július:

EP: …ma egy rendkívüli asszony [a beszélgetőtársam], akivel még sosem beszéltem, habár évek óta szeretnék, aki egy lakóhajón él két macskával, aki soha nem házasodott meg és nincs gyermeke. Ő „Az elveszett boldogság nyomában” című könyv szerzője, amely egy figyelemreméltó könyv, sok olyan elgondolással, amelyeket véleményem szerint nagyon komolyan mérlegelnünk kellene. Ebből a könyvből magam is idézek abban a gyermeknevelésről szóló könyvemben, amelyet éppen most írok.

Liedloff asszony, üdvözlöm a „Psychology Today”-ben.

JL: Köszönöm. Üdvözlöm, Dr. Epstein.

EP: Nagy csodálója vagyok a könyvének.

JL: Örömmel hallom.

EP: Hogyan született ez a könyv, milyen tapasztalatok vezették oda, hogy ezt a bámulatos könyvet megírja?

JL: Az első nagy utazásommal kezdődött minden, miután elhunyt a nagymamám, és úgy gondoltam, hogy elérkezett az idő, hogy önállóvá váljak. Természetesen először Európába, Párizsba mentem, ami a kötelező első állomás egy New York-i lány számára; Manhattanben nőttem fel, a családunk negyedik generációjaként születtem ott.

Aztán továbbutaztam Olaszországba. Mindenhol, ahol megfordultam, mindig akadt valaki, aki az utazásom következő szakaszának házigazdáit bemutatta nekem. Eközben találkoztam egy lánnyal a Medici családból – hát, talán kicsit óvatosabbnak kellett volna lennem (nevet) – és ő bemutatott néhány helyi fiatalembernek, tudja, a „megfelelő” fiatalembereknek, akik közül ez egyik egy halom gyémántot talált egy folyóban a dél-amerikai esőerdőkben. Nem sokkal később meg is ismerkedtem vele. Ahogy mindannyian fél hét felé egy teázóban találkoztunk, az a fickó rémesen arrogánsnak tűnt, egy elkényeztetett kölyöknek.

Szóba került, hogy ő egy másik fiatalemberrel nemsokára elutazik, a másiknak kellett volna az expedíciót finanszíroznia, mivel Rico, aki megtalálta a gyémántokat, minden drágakövet elpazarolt, saját leírása szerint „gyors autókra és a hozzájuk illő nőkre”. A bárban, ahol törzsvendég volt, a pincérnek gyémántokat adott borravalóul. Szóval, elfogytak a gyémántjai, és a másik fiatalembernek kellett volna finanszíroznia az útját, cserébe pedig azt a privilégiumot kapta, hogy vele utazhat. Általában egyáltalán nem foglalkoztam volna egy ilyen arrogáns fickóval, de most kíváncsi voltam, hogy néhány napig kibírom-e a közelében, kiváltképp, hogy 4-5 napon belül el akart utazni.

Egy pszichológiai tesztet csináltam, hogy meddig képes az ember elviselni valakit, aki ennyire önimádó és hiú. Jól nézett ki, és rangja is volt, így aztán természetesen sok turistalányt elbűvölt. Az utolsó pillanatban, amikor azt gondoltam, hogy most már megszabadulok tőle, kevéssel azelőtt, hogy a vonat elindult volna Párizsba, ahonnan mindketten elrepülni szándékoztunk, megkérdezte tőlem, hogy nem tartanék-e velük az esőerdőbe. Először tréfának gondoltam, de azt válaszoltam: „Persze, már be is pakoltam mindent.”

Azt már korábban is észrevettem, hogy nem volt humorérzéke, és ki is derült, hogy ő komolyan gondolta. Azt mondta, korábban még soha nem járt ott nem-indián, fehér lány. Én meg arra gondoltam: hű, utazom a dzsungelbe. Gyerekkoromban mindig női Tarzan akartam lenni. Nem afféle mesterkélt Jane, hanem egy női Tarzan. A lombokban lakni, a lány, aki a saját törzse után kutat, ennek az egésznek a romantikája. Így aztán úgy döntöttem, velük utazom. És neki is vágtam. Talán megkérdezik maguktól, miért éppen a dzsungel? Az én kis vékony testemben nagyon erős vágy élt az után, amit, nem akarom azt mondani, hogy tiszta, inkább meg nem zavart élettérnek neveznék...

EP: Valami alapvető?

JL: Igen, valami alapvető. Alapvető a fajunk számára, egy hely, ahol a világ kérdések nélkül is „helyesnek” tűnik, érti?

EP: Igen, persze, meg nem zavart és alapvető.

JL: Ezért voltam én, a „kicsi Jeannie”, aki akkoriban voltam, a tervtől teljesen felaljzva. Útközben beszéltem egy barátnőmmel erről és azt mondtam: „Olyan szerencsém van, a dzsungelbe utazom!” Ő azt mondta: „Te jó Isten, szerencse? A moszkitók meg fognak marni, a krokodilok fel fognak falni!” Ő egyáltalán nem találta ezt szerencsének.

EP: Ez érdekes: nem is tudtam, hogy így jutott oda. Az egyik New York-i könyvkiadóm épp ma vág neki egy kalandtúrának a Costa Rica-i esőerdőben. Ezt az utazást egy pszichológus vezeti, mivel a résztvevők olyan bánásmódnak vannak kitéve, aminek köszönhetően igazi, vad, tiszta élményben lehet részük. Ebben és az ön utazásában sok közös vonás van.

JL: Nem vagyok egészen biztos benne, na persze, majdnem. Az ember állandóan éhes, állandóan megcsíp valami és ez viszket, függőágyakban kell aludni – tényleg sok igazi gondja van az embernek, és nincs ideje, amit pszichológiai gondokra fordíthatna. Érti, ugye?

EP: Végül is meddig maradt ott?

 JL: Összesen öt expedíciót csináltam. Összevéve egy örökkévalóság volt, mivel egészen más ember voltam, mikor abbahagytam. Az indiánok ott, ahol mi voltunk, már egy rövidebb ideje pólókat viseltek, a férfiak törték a spanyolt. A nők nagyon elzárkózva éltek és a férfiak meg sem közelíthették őket. Én természetesen tudtam közeledni hozzájuk, és egyformán beszélhettem mind a férfiakkal, mind pedig a nőkkel.
 {mosimage}
Nem mintha sokat beszélgettünk volna, de volt közünk egymáshoz. Ez volt az első expedíció, ami körülbelül hét hónapig tartott. Ez alatt Rico és én a maláriával is megküzdöttünk. Na, az érdekes volt.

EP: Az tönkreteszi a napot.

JL: Hát, nem volt kellemes. Amikor beteg lettem 177 centi magas voltam, és úgy tűnik olyan különleges és ritka, és mint kiderült, nem egészen ismeretlen formáját kaptam el a maláriának, amely növekedést okoz, még a teljesen felnőtt embereknél is. A betegség után 180 centi magas lettem.

EP: Hihetetlen!

JL: Ugye? Amikor visszatértem a szállodába, ahol néhány napra megszálltam, úgy tűnt, mintha valamivel rövidebb lenne az ágy. Arra gondoltam, hogy az azért mégsem lehetséges, hogy megnyúltam volna. Aztán az anyám, a legjobb barátnőm, és a nővérem is azt kérdezte, hogy „Jean, te magasabb lettél?” Ekkor megmértem magam és igen, nőttem három centit. A titokzatos láz kitöréséig egy kis dzsungelvárosban tartózkodtunk, ami egy gyémánt- vagy aranylelőhely körül épült ki, és a kormányzat mindenkor biztosít orvost az ilyen városkák számára. Rico a malária klasszikus formáját kapta meg, ami lázzal és delíriummal jár. Semmiféle gyógyszerünk nem volt rá, az expedíciót Rico tervezte, és úgy vélte, hogy mivel ebben a betegségben ő még nem szenvedett, az nem is létezik.

EP: Hadd térjünk el ettől egy kicsit. Összességében eltöltött ott néhány évet.

JL: Öt expedíción voltam.

EP: Igen, és ezt követően írta meg ezt a figyelemreméltó könyvet, amelyben erős érzéseket nyilvánít ki azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene felnevelnünk gyermekeinket. A kontinuum-elv alapkoncepciójáról szól. Mi is ez az elv?

JL: A kontinuum, amelyhez én kötődöm, a fajunk viselkedésében jelenlévő kontinuum, hogy hogyan alakul az egymáshoz való kölcsönös viszonyunk az evolúciónk történetén át szemlélve. Abból indulok ki, hogy nem csak a minket körülvevő világhoz alkalmazkodtunk, azaz a hőmérsékleti- és fényviszonyok változásaihoz, általában a környezethez és a rendelkezésre álló táplálkozási lehetőségekhez, hanem ez alatt a hosszú idő alatt, sok evolúciós folyamat és változás során, alkalmazkodtunk a felegyenesedve járó főemlősök bizonyos elvárásaihoz is. Amit most mondok, és amit a tudományos világ nem fogad el, az az, hogy az ezekhez a tapasztalatokhoz kapcsolódó elvárásokat továbbörökítjük, százezer vagy éppen millió éveken át. Ezért várjuk el ezeket a tapasztalatokat.

EP: Hogyan ismerhető ez fel a gyermekek gondozásában? Melyek a jó és melyek a rossz alkalmazások?

JL: Úgy határoznám meg, hogy jó az, ami összhangban van az őseink tapasztalataival, a velünk született, természetes elvárásokkal. Amikor például egy kisbaba megszületik, kijön az anyaméhből, és amit teszünk vele az az, hogy különböző dolgokat dugunk az orrába és a torkába, megmérjük a hosszát és a súlyát, betesszük egy kiságyba, és általában élettelen anyagokba burkoljuk. Ha egy kicsit belegondolunk, ez egy egészen újfajta tapasztalat az újszülött babák történetében.

Azt, hogy a természet szándéka szerint ez hogyan történik, az indiánoknál láttam. Ahogy a kisbaba megszületik, kézbe veszik és megszoptatják, nincs is lehetősége arra, hogy sírjon. Persze, oka sincs rá, mivel a sírás csupán egy jel, amely azt mondja: „Oá, rossz élményben van részem, segítség!” Nincs szükségünk szótárra ahhoz, hogy megértsük, mivel a megértés képessége az evolúciónak megfelelően benne van természetünkben. Azt jelenti: „Vigasztalj meg! Nem jó élmény ért!”
 {mosimage}
Amit nem is olyan régóta teszünk, az az, hogy divattrendeket követünk, mindig azt, ami éppen divatos: Dr. Spock, Dr. Penelope – hogy hogyan kell győzni egy kisbaba felett, olyan felfogásban, mintha háborúznánk ellene. Ha utánagondol az ember, ez abszurd, hogy mi vagyunk az egyetlen faj, aki háborúzik a saját utódaival, hogy az akaratunk a babánk akaratával szemben áll, és az akaratunkkal le akarjuk őt győzni, hogy rákényszerítsük, hogy azt tegye, amiről azt feltételezzük, hogy helyes.
Őrült gondolat, hogy a saját gyermekeink természetes ellenségei vagyunk! De mégiscsak létezik az a gondolat, hogy ha magasra emeled a babát, akkor el fogod kényeztetni.

Tovább az első interjú második részéhez --> kattins ide!


Jean Liedloff könyvét „Az elveszett boldogság nyomában” nálunk a webáruházban vásárolhatod meg.


Copyright (c) 2000, continuum-concept.org, Deutsches Kontinuum-Konzept Netzwerk
Copyright (c) magyar szöveg: BENTIA-Trade Kft., 2010
Copyright (c) fényképek: Jean Liedloff